„Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent és munkálkodhass a jövőn”

Emlékbeszéd 55 éves érettségi találkozóra

Tisztelt Diákkisasszonyok és Diák Urak!

Tisztelt Tantestület!

Mélyen tisztelt Igazgató Úr!

Igen tisztelt régi Tanáraink!

Megtiszteltetés számomra, hogy tanévzáró ünnepükön lehetőséget kaptam arra, hogy az 55 évvel ezelőtt, 1960-ban végzett diákok nevében szólhassak Önökhöz. Öregdiákok vagyunk, de az első sorra rátekintve még diákoknak is érezhetjük magunkat, hiszen körünkben üdvözölhetjük egykori tanáraink közül nagy idők nagy tanúját, Balog János tanár urat, dr. Nagy József tanár urat, valamint Halmai György tanár urat és kedves feleségét, kiknek mindannyian nagy tisztelői voltunk, s akiknek fiatal életünk irányításában nagyon sokat köszönhetünk.

Amikor beléptünk ebbe az iskolába, 1956-ot írtak. 59 évvel ezelőtt, szeptember 1-jén 57 tizennégy-tizenöt éves fiatal szorongva lépte át az iskola kapuját, és kezdte meg tanulmányait ebben a nagy múltú és nagy követelményeket támasztó patinás intézményben. Különböző helyekről jöttünk, városi, falusi és tanyasi iskolákból, különböző előképzettséggel, s itt kellett összekovácsolódnunk és egy szintre kerülnünk, pótolva a korábbi hiányosságokat. Új rendet kellett megszoknunk, a tanítás 8-14 óráig tartott, 50 perces órákkal és 10 perces szünetekkel. Meg kellett szokni a tanárok megszólítását, ugyanis az előírt megszólítás – és ez kötelező volt -  tanár elvtársnő, tanár elvtárs, igazgató elvtárs. Házirend szerint éltünk, ennek betartása kötelező volt, s ez minden tanteremben ki volt függesztve. A diákok reggel 7.50 perckor léphettek be az iskola épületébe, addig a legnagyobb hidegben is az intézmény előtt lévő promenádon kellett tartózkodni, ott volt a gyülekező. Ez alól a bejáró diákok voltak kivételek, akik a korai vonat- vagy buszközlekedés miatt korábban értek a városba, és a ritkábban közlekedő vonat- vagy buszjáratok miatt később is értek haza. A házirend értelmében 20 óra után diákjaink csak igazgatói engedéllyel tartózkodhattak az utcán.

A diáksapka viselése, mely az intézményhez való tartozást szimbolizálta, kötelező volt. A régi típusú pilotka sapkát 1956-ban lecserélték, így az első hónapban, szeptemberben diáksapkát nem viseltünk. Október elején kaptuk meg ünnepélyes keretek között az új, Bocskai típusú diáksapkánkat, azzal a jelvénnyel, mely máig is a Lehel Vezér Gimnázium szimbóluma, s viseltük azt tanulmányaink befejezéséig. Október közepén a szegedi egyetemen elindult mozgalom hatására változás történt a megszólításban, engedélyezték a tanár úr megszólítást. Ha az utcán tanárral találkoztunk, tisztelegve kellett köszönnünk, mint a katonák, s azt tanáraink kalapmegemeléssel vagy főhajtással viszonozták.

Tanáraink, ki-ki a maga területén kiváló felkészültségűek volt, nagy követelményeket támasztottak velünk szemben. Szigorúak és következetesek voltak, de emellett igazságosság, humanitáriusság és szociális érzékenység jellemezte őket. Ezt az iskolát a szegény sorsú jászsági és felvidéki szlovák fiatalok taníttatása érdekében alapították. A szociális érzékenység maradványai még a mi időnkben is érzékelhetők voltak, sok tanuló az iskola segélykönyvtárából kapott kölcsönkönyvekből tanult, az iskola viszonylag olcsó áron biztosított menzát, és a rászoruló diákok részére délután tanulószoba állt rendelkezésre, ahol tanári felügyelet mellett tanulhattak 14.30-17.30-ig. Az iskola támogatása érdekében nekünk még tandíjat is kellett fizetni.

A kötelező tanórák mellett lehetőség volt a különböző szakkörökben való részvételre, mellyel többen éltünk. Az önképzőkörben – melyet 1867. február 7-én alapított Visontay János – minden hónapban egy alkalommal, vasárnapi napon délelőtt 10 órakor színvonalas előadásokat tartottak diákjaink.

1956 és 1960 között történelmi időket éltünk. Ennek hatása megmutatkozott a lemorzsolódásban is. Mint már említettem, az első osztályba 57-en iratkoztunk be, s mire az érettségiig eljutottunk, 31-en maradtunk. A lemorzsolódás 46%-os volt. Ez nem mind kimaradást jelentett, többen ugyanis más középiskolába mentek tanulni, egy részük azonban az 1956-os eseményekkel hozható összefüggésbe. Az 1956. november 4-i szovjet támadás erősen megviselte épületünket. Az iskola minden egyes ablaka találatot kapott, egy ideig a tanítás szünetelt, a kilőtt, betört ablakszemeket olajos papírral, vastag üveggel pótolták, a lövedékek becsapódásának a helye a tanterem falain a tanév végéig látható volt. A háborús állapotok eltüntetése 1957 nyarán történt meg.

Két dolgot még mindenképp meg kell említenem. A karhatalom 1957 márciusában házkutatást tartott az iskolában. Erre az időre valamennyiünket letereltek a tornaterembe, s ott géppisztolyos fegyveres őrök őriztek bennünket, amíg a házkutatást be nem fejezték.

Ugyancsak 1957 tavaszán történt, a karhatalom megfélemlítő lövöldözést végzett a városban. A Rákóczi úton a vasútállomás felől egy harci jármű érkezett a városba, a gimnázium előtt elhaladva befordult a főtérre, ahol akkor piac volt, és közben folyamatosan a levegőbe lövöldöztek. Nagyon megijedtünk. Magyaróránk volt, Balog tanár úr tartotta, lehasaltunk a padok alá, a tanár úr pedig kiszaladt az osztályteremből tájékozódni.

1956 kapcsán szükségesnek tartom még megemlíteni, hogy amikor 1957-ben a kivizsgálások elkezdődtek, a tanári kar Schuk Lajos vezetésével mennyire kiállt a diákok védelmében. Ezek az iratok az Újkori Levéltárban maradtak fenn, szinte megható olvasni őket.

Visszatérve a diákévekre, küzdelmes, de szép volt. Nem volt internet, nem volt telefon, nem volt televízió, szabadidőnk maradt az olvasásra és  a családban a különböző munkavégzési folyamatokban is tudtunk segíteni. És hát azért maradt idő a játékra és a csínytevésre is. Lehet, hogy mi sem voltunk mások, mint Önök, azonban a körülmények és a lehetőségek természetesen sokat változtak az elmúlt több mint fél évszázad alatt.

Visszatekintve az elmúlt 55 évre, engedjék meg, hogy néhány tanárunkról külön is megemlékezzem.

Schuk Lajos nemes bölcsességével, felelős magatartásával vezette az intézetet, és óvott bennünket. Következetes és szigorú volt, nem engedte még az érettségi szalag viselését és a ballagás előtti szerenádozást sem.

Simon András igazgatóhelyettes finom stílusú, nagy pedagógus volt, hatalmas életintelligenciája szinte nyomasztó volt. Ha nagy fekete szemét megvillantotta, szempillája úgy szúrt, hogy szinte égette az ember testét.

Varga Imre tanár úr félelmetesen felkészült volt, ő volt „a tanárok esze.”

Nyilas István tanár úr szívébe mindenki belefért. Amikor fegyelmezett, lehetett érezni, hogy ez őt bántja legjobban.

Petrics tanár úr úgy tudott magyarázni, olyan megható hangsúllyal és emberközelről, mint senki más. Kifinomult érzék és jóindulat volt egyszerre.

Sáros András tanár úr. Ő művész volt a szó szoros értelmében. Folyton arra tanított, hogy mindig a legjobb munkát adjuk ki a kezünkből. Hallatlan precizitás jellemezte. Megtanított bennünket a művészi alkotások szeretetére.

Szántai József tanár úr, mindenki Öcsi bácsija – úgy tudott szidni, hogy ijedtünkben azt is megcsináltuk, amit nem tudtunk. Mindenkiben az atléták fejedelmét látta és várta Jászberényből. Erős alkatú és akaratú, de végül is vajszívű ember volt.

Szikszai tanár úr olyan meggyőzően és türelemmel tanította a matematikát, hogy aki nem szerette ezt a tárgyat, az is megszerette.

A Halmai házaspár nagyon nagy szeretettel oktatott bennünket. Nagy József tanár úr megtanított bennünket a történelem, a néprajz és a helytörténet szeretetére. Nekünk még érettségi tantárgy volt Jászberény és a Lehel Vezér Gimnázium története.

Balog János tanár úr ekkor még fiatal volt. Ő számunkra most is örökifjú. A latint és a magyart tanította, nagyon szerettük. Ő az a típus, aki nemcsak látta, hanem érezte is a diákot.

A 4 év alatt elkötelezett és hivatásának élő tanári kar tanított bennünket, ők azok, akik nélkül ma nem lennénk azok, akik vagyunk.  – Büszkék vagyunk, hogy ide járhattunk, örömmel tekintünk vissza az együtt eltöltött időre, büszkék vagyunk magunkra és egymásra is.

Kedves Diákok!

Önök egy 248 éve működő és nagy történelmi hagyományokkal rendelkező intézmény tanulói. Felső tagozatos diákőseik (a mai 14-15 éves korosztály) 1848-49-ben részt vettek a szabadságharcban, a gimnázium akkori épületében tábori kórházat rendeztek be. Az I. világháború alatt a VII. és VIII. osztály tanulói (a mai 17-18 évesek) a fronton harcoltak. A mai gimnázium épületében egy ideig tartalékos tiszti iskola működött. Az 1919-es román megszállás idején a Jászságot megszálló román hadosztály parancsnoksága működött az épületben. A második világháború alatt ajtó és ablak nélkül maradt az épület, a szertárak és a berendezés 99%-a elpusztult, az épület hadifogolykórházként funkcionált. 1946-ban az akkori diákok tanáraikkal együtt végezték az újjáépítést és a felszerelések, szertárak pótlását.

Ez az iskola sok értékes embert adott a magyar társadalomnak, akik az élet minden területén megállták a helyüket, és mindig büszkén vallották azt, hogy egykor a jászberényi gimnázium növendékei voltak. Őrizzék és ápolják emléküket! Életútjuk legyen példa az Önök számára!

Befejezésül mit kívánhatunk Önöknek?

Kedves Diákok!

Önök lesznek a jövő értelmiségei. Idővel Önök fogják irányítani az ország, a megye vagy az adott település gazdasági és társadalmi életét. A jövő tudósai is Önök közül kerülnek ki. Legyenek a munkájukban tökéletesek, készüljenek fel a lehetetlen feladatok megoldására is, ami munkát elkezdenek, azt fejezzék is be. Erre a feladatra tanáraik felkészítik Önöket. Itt az iskolában a tanulással a jövőt alapozzák meg. Az életben sok konfliktussal fognak találkozni. A konfliktusokat nem kell keresni, de visszahőkölni sem szabad tőlük. Mindenkinek lehet országos látóköre, ha nem is lesz országos hatásköre, ezért a nemzeti érdekeinket szolgáló fajsúlyos gondolat kimondásától, védelmezésétől nem szabad visszariadniuk. A jövő Önök közül várja hőseit. Küzdelmes élet vár Önökre, legyenek tudatában annak, hogy a küzdelemnek mindig van jövője, legyenek realisták, akarják akár a lehetetlent is.

Feltehetik Önök a kérdést: mi a hozadéka az iskolában eltöltött éveknek? Ez nehezen megfogalmazható valami, az, amitől mindenki más lesz, amiért szívesen emlékszünk vissza az itt eltöltött évekre, amiért várjuk, hogy újra és újra találkozhassunk volt iskolatársainkkal, tanárainkkal, ami képessé tesz bennünket arra, hogy dolgos, hasznos, becsületes emberként tudjunk helyt állni az életben.

Diákkisasszonyok és Diák urak!

Tanulmányaik befejezése után az élet Önöket szétsodorja. Kívánjuk azt, hogy az itt szerzett barátságok megmaradjanak, és 50 vagy 60 év múlva 2065-ben vagy 2070-ben minél többen tudjanak találkozni, ünnepelni és visszaemlékezni, mint ahogy mi tesszük ezt itt egykori iskolánk évzáró ünnepén.

Megtisztelő figyelmüket köszönöm.

Isten óvja és Isten áldja Önöket.

Jászberény, 2015. június 20.                                                                                    

Besenyi Vendel

Forrás:

Csomor Józsefné: A Lehel Vezér Gimnázium története. Jászberény, 1992.

Jubileumi Évkönyv, Lehel Vezér Gimnázium. Jászberény, 1992. Szerk Csomor Józsefné és Nagy András

http://www.avasi.hu/?q=oregdiak

http://home.hu.inter.net/retorno/publications/htm_format/oregdiak_beszed.htm

http://www.meszaros-jpti.sulinet.hu/?q=epublish/19926